Településtörténet

...A berekszéli település egykor hatalmas erdőben rejtőzködött, manapság azonban az erre vetődő a rétek, mezők és nádszé­lek mellett inkább csak ligetecskéket talál.

Igaz, ez a Nikla már nem ott áll, ahol a régi. Nyugaton a Koroknai-vízfolyás szab határt, ebbe szalad a régen malmot működtető Malom-árok. A keleti oldalon a Táskai-árok, itteni nevén  a Kosztorica igyekszik a Balaton irányába. Jórészt homokos, néhol futóhomokos talaját csak a Rasztinai-réten és Fischerpusztán töri meg néhány hold agyag. A falu környékét lábunk alá véve errefelé leginkább csak akácfára bukkanunk. Délebbre, a tájvédelmi körzet területén "igazi" erdőt is találunk.

1332-ben Niklának már plébániája volt a pápai tizedjegyzék szerint. Említése Mikala, Micla, Mikla, Micola néven egy­aránt előfordul - elnevezését a latin "Nicolaus"-ból eredeztetik. Az erdőirtással "helyet szerző" település a régmúltban a mostani Hódoshát alatti részen terült el. Itt a Kosztorica adott vizet. Jelenlegi helyét csak a XVIII. században találta meg a falu, feltehetőleg a visszahúzódó Nagyberek nyornán a vizet követve. A század végén magyarok és sokácok - más források sze­rint tótok, rácok - lakták a falut. Ez idő tájt akadtak rokonítások a szomszédos Tás­kához, Somogyszentpálhoz - mindkét községben délszláv telepesek segítettek a Nagyberek visszaszorításában.

Anekdota-jellegű visszaemlékezések a falu történetéből

Lajpczig Jónás nevű földesúr volt az ítélőbíró a jobbágyok idején. Ő havonta szokott hazajönni a községbe. Ilyenkor a bíró bemondása alapján a káromkodókat, lopókat stb. deresre húzták a mai tanácsház előtt. A deresre húzás 25 botütésből állt. A deres faló volt, erre rá kellett feküdni, s a kisbíró ütött úgy, hogy az ítélőbíró számolt. Halálra ítélés 75 deressel járt.
Még száz évvel ezelőtt is (1860 körül) sövényfonás házakban laktak az emberek. Az utolsó ilyen sövényház a hadjárat alatt, 1945-ben dőlt össze.
A jobbágyság idejéből a robotra gondolnak vissza a legkeserűbben az emberek. Bár a jól dolgozók telket kaptak az uraságtól, arra építkeztek, ezek voltak az egytelkes jobbágyok.

Az 1848-as szabadságharcban részt vettek, név szerint Máté János, Fellai Vendel, a közreműködésük részleteit, közelebbi tényezőit nem lehet megállapítani.
Azt is mesélték Francsivs István elbeszélése alapján, hogy a rácok keresztülmentek a falun 1848 őszén. Sőt, a lakosság szállította a felszerelésüket. Hársházi József, falubéli ? ki 1927-ben halt meg ? mesélte, hogy az egyik rác dohányt kért, és Francsivs István megkínálta. A rác erre az egész pipazacskót elvitte.
A falukép az 1800-as évek végére kezdett rendeződni. Ekkor még kevés volt az önálló dolgozó paraszt, inkább úgynevezett kurta uraságokból állt a község. Ezek az 1914-18-as világháború előtt kezdtek kipusztulni. A kurta urak földjét ismét másik uraságok vették át. Ők kis kastélyokban laktak, melyeknek nyomai ma is láthatók a községben, de sok el is tűnt belőlük. Például a Berzsenyi utca 29. szám alatt lakó Kocsis István háza helyén is egy kastély állt valamikor. Néhány név a kurta urak közül: Jónás, Gálovics, Viktor, Rajcs, Fischer, Körmendi, Lajpczig Jónás és a Berzsenyi család.

A Tanácsköztársaság idejéről szóló községi krónikák általában igen szegényesek, csak általánosságokat tartalmaznak 1919 tavaszáról és nyaráról. Hársházi István is csak a saját és több idős ember visszaemlékezéseire hagyatkozik. (Hársházi István, foglalkozására nézve cipészmester, a község hagyományőrzője, aki hűen lejegyezte, megörökítette mindazt, amit falujában Berzsenyiről, 1848-49-ről, 1919-ről és a betyárvilágról hallott.) Említésre méltó esemény ebből a korszakból az 1919. március 15-i nagygyűlés, amelyen a szónokok 1848 polgári forradalmi eszméihez kapcsolódva már a szocialista forradalom követeléseivel is előálltak. Május elseje is igazi népünnepély volt, amelyről a nép egy része, az új rendszert el nem fogadók távol maradtak, inkább a szegények lelkendeztek azon, hogy van már a dolgozóknak is ünnepük. Gyorsan megtanulták az erre az alkalomra írt dalokat, s ezeket énekelve vonultak a nagygyűlésre. Az indulót ? Hársházi István emlékezete szerint ? Csizmadia Sándor, a szocialista munkáslíra egyik első képviselője írta. A dalt egy piciny piros füzetből tanította be ifjú Fonay Imre tanító. (Csizmadia Sándorról tudni lehet, hogy a Népszavában írt cikkeiért többször perbe fogták, be is börtönözték. Mint a lap belső költője, megrögzött ellenfele volt Ady költészetének, azzal érvelt, hogy Ady lírája erősen polgári jellegű, formájában nem tudott túlnőni a századvégen, ezért már saját korától is elmaradt. 1919-ben végül Csizmadia a forradalommal is szembefordult.

A Horthy-rendszerben megosztott volt a falu népe. Egyik oldalon a birtokosok, a másik oldalon a kevés számú dolgozó parasztság és a viszonylag nagy létszámú cselédség. Ez utóbbiak közül igen sokan kivándoroltak, mivel ? különösen a Lajpczig-féle nagybirtokon ? rosszak voltak a gazdaság körülményei. A közterhek viselésében egyedül maradt a parasztság. Jellemző eset például a Berzsenyi utca lekövezése, amely 1941-ig húzódott azért, mert nem járultak hozzá az anyag kiszállításához az uradalmak.

Német katona a második világháború utolsó időszakában járt először Niklán, a visszavonulás során. Nagyobb egységek hosszabb időn keresztül nem tartózkodtak itt. A kisebb egységek is csak pár napot töltöttek el, felderítés céljából. Házakba csak akkor mentek be, ha valamire szükségük volt. Ha egy házban nem kapták meg a kért dolgokat, nem durváskodtak, hanem békében mentek el egy másik házhoz, de ott már minden kérdezés nélkül vitték el, amire szükségük volt. Felderíthető adatok szerint az itt tartózkodó németek száma 20-25 főre tehető.

Háborúellenes szervezkedés nem volt a faluban, hiszen a település jelentős hányada földesúri birtok volt, s a csendőrök általi állandó ellenőrzés, valamint a földesúr ébersége nem tette ezt lehetővé. De nem is volt olyan vezéregyéniség a faluban, aki ezt megpróbálta volna megszervezni.
A frontról hazaszökő katonák több esetben átvonultak a falun. Rendszerint az esti órákban. Alkonyat után mentek be a házakba, kellő körültekintés, terepszemle és elővigyázatosság mellett. Szívesen fogadták ezeket a családok, szívélyesen invitálták őket éjjeli szállásra is, a szökevények azonban nem maradtak. Mentek tovább, ki-ki a saját otthona felé. Előfordult, hogy ennivalót, ruhát vagy cipőt kértek kölcsön, ezeket a dolgokat később, a forgalom megindulása után visszaszállították a kölcsönadónak, köszönő szavak kíséretében.

A szovjet csapatok ellen helyi propaganda csak a földesurak részéről volt észlelhető. Ennek ellenére mindenki várta a háború befejezését, hogy szeretteiket mihamarabb viszontláthassák, nyugodtan dolgozhassanak. Az orosz csapatok bevonulása az 1944. december 6-ra virradó reggelen történt. Először csak pár felderítő érkezett, később tömegesen jelentek meg. Minden házba jutott orosz katona. Nem erőszakoskodtak. Határozottan, őszintén viselkedtek. A front megállása miatt több hónapot töltöttek a faluban. A község lakóit hátrább telepítették a harcok miatt. Minden tizedik ház lakója maradhatott csak a községben. A többiek zömmel Nágocs, Somogyvámos, Gamás községekben telepedhettek le a szovjet csapatok irányításával.
A szovjet csapatok konyhája özv. Farkas Péterné apjánál, a Köszörüs László-féle kocsma helyiségében volt. Egyszer, mikor 20-25 ember tartózkodott bent éppen, egy váratlan német bombázás következtében az épületet telitalálat érte. Az ott lévők mindnyájan meghaltak. Bajtársaik tisztességben, nagy részvét mellett temették el őket. Péter Józsefék házhelyén is eltemettek egy szovjet katonát, akit repülőgép géppuskatüze ölt meg. Később ezeket a halottakat exhumálták, és Marcaliba, a szovjet hősök közös sírjába helyezték őket.
A szovjet emberekre jellemző humanitásra példa az alábbi két történet. Makár Elek Józseféknél lakott négy orosz katona. Nagyobbacska gyermekük rossz fát tett a tűzre, s anyja idegességében kemény büntetőeszközt használt. Megverte bottal. Erre lépett be Vaszil, az egyik szovjet katona, s rögtön a gyermek védelmére kelt. Kivette az anyja kezéből, vigasztalta, csitítgatta, babusgatta a gyereket, s cukrot nyomott a szájába. Az anyjának pedig határozott hangon és kézjelekkel magyarázta, hogy nem helyes az ilyen gyermeknevelési módszer.
Egy idősebb házaspár élt a faluban, s télvíz idején elfogyott a tüzelőjük. Az öreg elment az orosz parancsnokságra, és elmondta panaszát. Azon a napon egy szekér fát vitetett oda a parancsnok ? három önként jelentkező katonával ?, akik nem csak lerakták a fát, hanem azon nyomban fűrészt, fejszét kértek, és tüzelésre alkalmassá tették a fát. Hálából János bácsi megvendégelte őket tojásrántottával, melyet jóízűen falatoztak.